A Placebót ellentétek, eltérő pólusok mozgatják, viszik előre. Még konkrét nemzetisége sincs, igazi kozmopolita zenekar. Brian Molko, a gitáros-énekes amerikai származású, de Európában, Luxemburgban nevelkedett, akárcsak a svéd basszista, Stefan Olsdal, a Placebót azonban Londonban alapították (igazi underground sztori: a metróban találkoztak össze), és 1994-es legelső demóikon már a manchesteri Steve Hewitt dobolt, aki három évvel később hivatalosan is a zenekar tagja lett (a '96-os bemutatkozó albumon még egy másik dobos, Stefan egy svédországi ismerőse, Robert Schultzberg volt a harmadik tag). A Placebo húszas éveik második felében járó tagjai nemcsak három különböző nemzetiséget, de három különböző szexuális identitást is képviselnek: Stefan meleg, Steve hetero, Brian biszex. Dalszerzői metódusuk is dinamikus egyensúlyra épül: míg Brian ösztönös zenész, addig Stefan klasszikus képzettségű, abszolút hallással bíró muzsikus, aki afféle villanypásztorként terelgeti a frontembert a dalok komponálása közben.

Különleges az is, hogy a gúnyosan intelligens szövegeket éneklő Brian Molko igazi sztáralkat, és mer is ennek megfelelően viselkedni, androgün allűrőket felvenni, női frizurát vagy sminket viselni - és mindvégig hiteles figura marad. A Placebónak elévülhetetlen érdeme volt a glam-rock reneszánszában - nem véletlen, hogy beválogatták őket a hetvenes évek elején játszódó Velvet Goldmine című filmbe, ahol a 20th Century Boy című T.Rex-klasszikust adták elő csillogó göncökben és emelt talpú cipőkben. Az sem véletlen, hogy David Bowie az első lemezük megjelenése előtt, már a demóik hallatán meghívta őket előzenekarnak (sőt később a Without You I'm Nothing című Placebo-dal kislemezváltozatában még énekelt is velük).

Különleges az is, hogy milyen kivételesen jó számaik vannak, legyen szó akár sodró power-pop dalokról, akár melankolikus lassúkról, akár hipnotikus lüktetésű, sötét, groove-os darabokról. Ráadásul mindezt eltérő zenei univerzumok metszéspontján valósítják meg: zenéjükben egyszerre vannak jelen a Sonic Youth gitárgyilkos akciói, Pixies mániákus, lehengerlő indie popja, a Cure és az R.E.M. melankóliája, David Bowie popművészi ambíciói (sőt Briannek ugyanolyan éles hangja van, mint Geddy Lee-nek, a Rush együttes énekesének). A Placebónak eddig három albuma jelent meg. Az elsőt (Placebo, 1996) kamaszos lendület vitte, és főleg a szexre koncentrált. A második, az 1998-as Without You I'm Nothing már érzelmesebb, szomorúbb, megtörtebb volt, megszaporodtak a lassabb tempójú dalok (Briant épp azelőtt rúgta ki nagy szerelme, Lisa Walker angol színésznő). Aztán 2000 őszén jött a Black Market Music, mely eddigi legerősebb, legérettebb formájában mutatja a szex, drogok és rock'n roll témakört újszerűen megközelítő zenekart.

Az új album turnéjának bécsi állomásán, a Libro Music Hall közönségében sok figura ismerős a két hónappal korábbi Marilyn Manson-koncertről, ami nem meglepő, hiszen a mindkét Brian (Brian Molko és Brian Warner, alias Marilyn Manson) a goth és a glam imidzset keveri, csak más-más arányban. A Placebo-koncerten viszont több a lány.

Az előzenekar az angol Sneaker Pimps, de sajnos már túl rövidke pályája csúcsán. Az első lemezével (Becoming X, 1996) nagy sikereket arató, Amerikában is befutni látszó, Marilyn Mansonnal is közös számot készítő triphop zenekar ott követte el a hibát, hogy kirúgta perverz hangú énekesnőjét, Kelli Daytont. Chris Corner gitáros előre jött frontembernek - és itt vége is volt a sikerszériának, Splinter című második albumuk csúfosat bukott 1999-ben. A helyzet az, hogy Chris nem karizmatikus figura ahhoz, hogy frontember legyen, ráadásul a billentyűs Liam Howe-val közösen írt dalainak színvonala is nagyot zuhant az első album óta. A különbség ég és föld a Sneaker Pimps 1997-es koncertprodukciója és a mostani szánalmas felállás előadása között. Főleg hogyha egy olyan ragyogó zenekar következik utána, mint a Placebo.

Félóra átszerelés, majd a hangszórókból bevezető zene gyanánt az aktuális Placebo-maxi egyik bónuszdala, az instrumentális Dub Psychosis szól, miközben színpadra lépnek a zenészek. Brian egyszerű fekete inget visel, rövid, fiús frizurát - most épp azt játssza, hogy fiú, s mondom ezt annak ellenére, hogy ki van festve a szeme. A glam összetevőt most nem is ő hozza, hanem Stefan, a langaléta basszista, aki bőrnadrágban jön, meztelen felsőtestén hosszú selyemkabát, kopasz fején cowboykalap - maga a megtestesült gay pride. A harmadik tag, Steve nem nagyon látszik dobjai mögött, de neki nem is az a funkciója, hogy show-elem legyen. Ezen az turnén a számok nagyobbik részében van velük egy kisegítő, egy öltönyös session-zenész is, aki hol billentyűzik oldalt, hol basszusgitározik hátul. Semmi extra színpadkép nincs, itt mindent a zene visz. A megszólalás lenyűgöző, dinamikus, nagyon hangos és nagyon tiszta, az ének tökéletesen hallható.

"Egy fáról lógtam / nem voltam hozzászokva ilyetén erőszakhoz / Jézus nézett le rám / Felkészültem a nagy csendre / Hogy kerültem ide fel? / Bizonyára az emberi jóság némi hiánya folytán" - kezdi énekelni a lüktető zene fölött Brian az akasztott ember dalát, a Haemoglobint ("a hemoglobin az egészséges szívverés kulcsa" - szól a gúnyos refrén), majd a szintén az új albumról való, alig két és félperces Days Before You Came-mel folytatják, melynek sodró tempójára a közönség soraiban őrült ugrálás kezdődik. Ezután két dal jön az eggyel korábbi lemezről, a Without You I'm Nothing albumról. Az Allergic (To Thoughts Of Mother Earth) című számban kínozza meg Brian először a gitárját, majd a durva nyitányú, agresszívan sodró, ám szójátékos szöveggel ("her younger sister / had a blister / where I kissed her / on the thigh") oldott Scared Of Girls következik. Ebben a számban Stefan is gitározik, míg a következőben visszatér a basszusgitárra, noha akkor már a session-zenészük is basszusozik a háttérben (efféle hangszercserék többször is előfordulnak az este során).

Kezd úgy tűnni, hogy komoly szerkesztési koncepció van a program mögött, mivel ismét kettesével jönnek a dalok, ezúttal még egy lemezzel korábbról, az 1996-os cím nélküli bemutatkozó albumról. A minimálszövegű - mindössze 11 szót használó - Bionic után az egyik legjobb korai Placebo-dal, a pörgős 36 Degrees jön, pont úgy, ahogy az albumon is.

A múltbéli kitérő után ismét visszatérnek az új számokhoz: a lassú tempójú Passive Agressive után két kevéssé ismert kompozíció jön, két B oldalas szám: a Slave To The Wage maxiról való Leni, ismét egy lassú darab, melyben Brian a billentyűkhöz ül, majd az aktuális Special K maxi bónuszdala, a Little Mo. "Ez a dal a rock'n roll királyáról szól, aki a WC-n halt meg" - konferálja fel Brian, akinek ez a közönséghez intézett első kiszólása az est folyamán. Ez a torzított énekhanggal előadott dal idézi leginkább PJ Harvey-t, azt az előadót, akinek zenéje az utolsó lökést adta Briannek a Placebo megalakításához.Innentől aztán már slágerparádé jön: zsinórban a legutóbbi öt kislemezdal! A briliáns Every You Every Me, a katartikus Without You I'm Nothing (talán a legjobb daluk, már ha a Placebo esetében ennek a megállapításnak lenne bármi értelme), majd az új album két power-pop gyöngyszeme, a Slave To The Wage és a Special K, s végül a törzsprogramot a Taste In Men zárja, melynek alap loopja gépről jön. "Viszlát néhány perc múlva" - köszön el az egyórás blokk után az énekes.

Néhány perc múlva tényleg visszajönnek, de nem a várt ráadásszámokkal. A My Sweet Prince-t Brian gitár nélkül, cigarettával a kézben énekli, a laza, lötyögős, csilingelő Commercial For Levi közben pedig táncol is. "Válium és meggybor / kokain és ecstasy / elmegy az eszed / megértem az elragadtatásod / én is jártam ott egyszer-kétszer vagy még többször / de ha nem változtatsz a helyzeteden / akkor meghalsz / ne halj meg / kérlek ne halj meg" - imádkozza összetett kézzel incselkedve a mikrofon előtt. Az új album záródalát, a Peeping Tomot már zongorához ülve énekli: "Vigyázok, nehogy lezuhanjak / meg kell másznom a faladat / mert te vagy / aki miatt / sokkal magasabbnak érzem magam nálad / csak egy kukkoló vagyok / túl sokáig voltam egymagam / alkoholproblémák / nincs mit vesztenem" - kezdi. "Súlytalan vagyok / meztelen / hitetlen / félek" - fejezi be a dalt és vele az első ráadásblokkot.

A második ráadás sem valami várt sláger, hanem egy újabb dal az új lemezről, a Black-Eyed ("sosem voltam lojális / csak a saját örömeimhez / szemem alatt örök monoklit viselek / egy szétesett család terméke vagyok"). Végül pedig a Pure Morning, a Placebo pályafutásának legmeghökkentőbb sikerdala, egy stúdióban való hülyéskedésből született groove-mantra, melyben hősünk egy buli utáni hajnalon elmélkedik a nők iránti barátságról. Stefan ekkor már félmeztelenül, kalap nélkül penget az egyik hangfalra állva, és már felgyullad a színpadra állított három fura formájú, ósdi reflektor is, mely egészen addig türelmesen pihent a háttérben. Aztán vége.

Mérleg: az első album két slágerét, az áttörést meghozó Nancy Boyt, illetve a Bruise Pristine-t fura mód nem játszották, és a második album legslágeresebb kislemezdala, a You Don't Care About Us is hiányzott, de 80 percben 19 szám - köztük az új album dalainak háromnegyede, és a második lemez fele - igazán tisztességes program, főleg ezzel az intenzitással, energiával és megszólalással.

A Placebo gitáros-énekese, Brian Molko amerikai származású, de Európában, Luxemburgban nevelkedett, akárcsak a svéd basszista, Stefan Olsdal, az együttest azonban Londonban alapították, és a dobosuk, Steve Hewitt is angol (ő hetero). A Pixies, a Sonic Youth, a Cure, az R.E.M., a T.Rex és David Bowie zenei metszéspontjában álló Placebo három hibátlan albummal (Placebo - 1996, Without You I'm Nothing - 1998, Black Market Music - 2000) bizonyította, hogy a pengeéles, sodró rockslágerekhez, a baljós lüktetésű groove-os számokhoz és a melankolikus lassúkhoz egyaránt páratlan érzéke van, a nemi szerepekkel játszadozó Brian okos és gúnyos szövegei pedig újszerűen közelítik meg a szex+drogok+rock'n'roll témakört.

Tavaszi bécsi fellépésükről készült beszámolónkban már említettük, hogy a legjobb koncertzenekarok egyikéről van szó, de a Sziget zárónapján, augusztus 7-én erről a magyar közönség személyesen is meggyőződhetett. A program egy szám (az itt hiányzó 36 Degrees) kivételével megegyezett a bécsivel, a sorrend is csak annyiban módosult, hogy a szexuális kétértelműséggel operáló Taste In Men a főblokk végéről a legelejére került. Stefan, a megtestesült gay pride ezúttal vörös női ruhában pengetett. A hangzást rosszabbul keverték, mint Bécsben, viszont az előadásmód sokkal intenzívebb és agresszívabb volt - a Sziget egy felpaprikázott zenekart kapott!

"Köszönjük a meleg fogadtatást. Most először járunk itt, de máris nagy rajongói vagyunk a kerületi polgármesternek" - konferált a Passive Agressive című szám előtt Brian Molko, az első ráadásblokkot az All Apologies című Nirvana-klasszikus egy részletével, konkrétan az "everyone is gay" sor ismételgetésével zárta, a második ráadásblokkban pedig "a kerületi polgármesternek, annak a homofób faszfejnek" ajánlotta a Black-Eyed című dalt. Hogy ilyen pontosan fogalmazott - természetesen a "kerületi" szóra gondolunk -, abban az est.hu-nak is volt némi érdeme, az énekesben ugyanis az interjú közben tudatosult, hogy nem Budapest polgármesteréről van szó.

- Mikor ébredtél rá, hogy a rockzenével fejezheted ki magad legjobban?

Brian Molko: 16 évesen kezdtem gitározni, de csak húszéves korom körül, amikor befejeztem a főiskolát, akkor jöttem rá, hogy rockzenekarban a helyem. Aztán keresni kezdtem másokat, akikkel együtt játszhatok. Steve és én adtunk egy vagy két koncertet a nagyon-nagyon korai időszakban. Aztán összefutottam Stefannal, akit már korábbról ismertem. Körülbelül ez volt a kezdet, és onnantól minden összeállt.

- Mikor voltak ezek a koncertek?

Brian (Steve-hez): 1995-ben? Vagy '94-ben?

Steve Hewitt: 1994-ben.

Brian: 1994 novemberében, ugye?

Steve: Aha, akkor.

- Milyen emlékeitek vannak az első, 1994-es demóról, amin már így hárman játszottatok?

Brian: Minden nagyon gyorsan történt.

Steve: Emlékszem arra a bongóra, amin játszottam. Meg emlékszem, hogy Briannak volt valami nyári melója egy bankban, az apjának segített. Onnan lett pénz a stúdiózásra.

- Hogyhogy nem lettél zenekari tag már akkor?

Steve: Voltak más dolgaim. Ahogy Brian nyilatkozta az egyik újságban: más kötöttségekkel basztam az időt (nevet). Voltak más zenekarok is a képben, és nem lehetett csak úgy otthagyni csapot-papot.

- Amikor viszont két évvel később, az első album megjelenése után a Placebo dobosa kiesett a képből, és új dobosra lett szükség, már természetes volt, hogy Steve legyen az?

Brian: Igen, természetesen. Elmentem a házához, és olyan ajánlatot tettem neki, amit nem tudott visszautasítani. Tulajdonképpen egy metaforikus pisztolyt nyomtam a homlokához, és azt mondtam: ha most nem csatlakozol a zenekarhoz, életed legnagyobb tévedését követed el. Tulajdonképpen megzsaroltam, úgy kényszerítettem bele a dologba.

- Hogyan zajlik nálatok a dalszerzői folyamat?

Brian: Mindig a zene jön előbb. Ami lemezre kerül, annak nagy része úgy alakul ki, hogy hárman együtt játszunk egy szobában, amikor is valami varázslatos, valami megfoghatatlan történik hármunk között, valami kimondatlan.

- Ki hozza az akkordmenetet, a dalok csontvázát?

Brian: Csak úgy kialakul. Csak dzsemmelgetünk. Néha van olyan is, hogy valaki már egy ötlettel jön, de leggyakrabban a semmiből bukkan fel. Jobb is így.

- És a dalszövegeid?

Brian: Azok utána jönnek. Tulajdonképpen a zene ihleti a dalszöveg tartalmát és atmoszféráját. A szöveg reakció a zenére. Egy tudatalatti, ösztönös megközelítés eredménye.

- Eddig három albumotok jelent meg. Jellemeznéd őket egy-két mondattal, egyiket a másik után?

Brian: Első. Második. Harmadik. (nevet) Vörös. Sárga. Barna. (újra elneveti magát) Mint az apróhirdetésekben: "Nagydarab, 42 éves férfi, aki szereti a vöröset, a sárgát és a barnát, könnyed szórakozást keres." (komolyra fordítja a szót) Az első: naiv. A második: rendkívül melankolikus. A harmadik: dühös.

- Ez tükrözi a hangulatváltásaidat az évek során?

Brian: Pontosan erről van szó. Egy-egy album tulajdonképpen gyorsfénykép arról, hol állsz érzelmileg és spirituálisan abban az időszakban. Arról szól, hogy min mész át abban a periódusban. A lemezek nagyon is tükrözik az életünket, ahogy az változik. Az életnek sok kanyarulata van, fura fordulatok, fordulópontok. Emiatt nem is tudod soha, milyen lesz a következő hangzás, a következő dal.

- Az új lemezen például megsokasodtak a drogos referenciák. Önéletrajzi jellegű vagy szimbolikus dolog?

Brian: Nagyon hasznos metafora. Művészként a mai világban lényegében két választásod van: vagy arról írsz, ami az ifjúsági kultúrában, ami 2001-ben, ami a társadalomban általánosságban történik, vagy pedig azt választod, hogy művészi szempontból struccá változol, homokba dugod a fejed, és olyanokat írsz, hogy Ooops... I Did It Again. A helyzet az, hogy a drogok olyannyira részei a mindennapi életnek 2001-ben, hogy ha a korszellem művésze vagy, akkor foglalkozol velük. Ha nem veszel róluk tudomást, mint az élet részéről, az azt jelenti, hogy az a bizonyos strucc vagy és homokban van a fejed. Mert a drogok egyszerűen mindenhol ott vannak.

- A szex+drogok+rock'n'roll tematika még mindig tud aktuális lenni 2001-ben?

Brian: Nos, individuálisan talán, de nem mint a klisé.. (énekelni kezdi a Sex & Drugs & Rock & Roll című Ian Dury-dalt). Nem úgy, mint az a klisé, amit ez a szócsoport jelent.

- Egy kis iróniával esetleg...

Brian: Igen. Vagy akár csak őszinteséggel, igazi, őszinte érzelmekkel.

- Az androgün, biszex imidzs nagyon hangsúlyos volt a Placebónál a kezdetekben, de az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb sminket használnál. Olyan fiús lettél...

Brian: Nem, csak arról van szó, hogy ügyesebben csináljuk. A helyzet az, hogy most még több sminket használok, csak jobban el van dolgozva. Egy kicsit ízlésesebben.

- A színészkedéssel mi újság? Te egy időben színi tanulmányokat folytattál, és mindhárman játszottatok Todd Haynes glam-rock filmjében, a Velvet Goldmine-ban... Terveztek valamit ezen a téren?

Brian: Nem igazán. Steve például visszavonult a filmbiznisztől. (vigyorog)

Steve: Nem is olyan régen ajánlottak nekünk még egy Metal God című filmet (az időközben leforgatott film végleges címe Rock Star lett - a szerk.). Egy nagy hollywoodi film, de visszautasítottuk. Ezúttal nem platformcipők és glamcuccok, hanem bőrszerkók lettek volna...

Brian: Azt akarták, hogy mi alakítsuk a Judas Priestet.

Steve: ... már nem hetvenes, hanem a nyolcvanas évek. De nemet mondtunk nekik. Úgy éreztük, rajzfilmfigurákká válnánk. Ez egy ilyen biznisz: ha csinálunk még egy zenekaros filmet, az örökre beskatulyázott volna minket.

- Melyik volt a legszürreálisabb pillanat eddig a Placebo történetében?

Stefan Olsdal: Ami azt illeti, volt néhány. Például mikor a U2 előzenekara voltunk Barcelonában nyolcvanezer ember előtt, az egy gigantikus koncert volt. Vagy David Bowie-val dolgozni, együtt dolgozni vele a stúdióban és a színpadon is: a picsába, itt játszom a színpadon, és itt van mellettem David Bowie! A picsába, ez aztán szürreális!

Brian: Ja, az elég jó volt.

- Ha már Bowie-nál tartunk, megkérdeztem, mi a véleménye a Velvet Goldmine-ról, és azt mondta, nagyon utálja...

Brian: Igen, mondta nekünk is.

- ...de mégis elénekelte veletek koncerten azt a számot, amit a filmben játszotok, a 20th Century Boy című T.Rex-klasszikust...

Brian: Igen, beszélgettünk a Velvet Goldmine-ról. Nem volt tabutéma, nagyon tisztán látszott, hogy utálja. De tudod, a mi kapcsolatunk Daviddel olyan, hogy lehetett tudni, hogy ennek a filmszereplésnek semmi kihatása nem lesz a barátságunkra. Olyan tisztelet, kölcsönös tisztelet volt köztünk, hogy mindannyian fölötte álltunk ennek az egésznek.

Stefan: Én meg tudom érteni, miért utálja. Ha valaki filmet csinálna az életed egy periódusáról, az téged is nyilván nagyon érzékenyen érintene.

Brian: John Lydon a Sex Pistolsból például gyűlöli a Sid és Nancy című filmet. Akárcsak Malcolm McLaren és mindenki más, akiről szól. Nem esik jól, ha valaki más mondja el a történetedet.

Steve: És ugyanez fog történni most is, hogy filmet forgatnak a manchesteri színtérről, a Factory kiadóról és környékéről.

- Bizonyára hallottatok arról, hogy a kerületi polgármester be akarta tiltani a homoszexualitással foglalkozó programokat ezen a fesztiválon. Ha ez a tilalom végül tényleg életbe lép, bojkottáltátok volna a Szigetet?

Brian: Nem, akkor is felléptünk volna.

Stefan: Nem büntethetjük a srácokat azért, amit a polgármester csinál. Nem a srácok azok, akik meg akarják megakadályozni, hogy a homoszexualitás megjelenjen a fesztiválon, hanem egy rajtuk kívül álló erő. De tudatában vagyunk, hogy polgármester nem szívesen lát egy ilyen zenekart, mint a Placebo - és mégis itt vagyunk!

Brian: És ráadásul a Nagyszínpadon játszunk! Sőt mi vagyunk az utolsó fellépő a Nagyszínpadon! Egy igaz embert nem lehet elnyomni! Ha Budapest polgármestere ennyire homofób...

- Nem Budapest polgármestere, hanem ezé a kerületé.

Brian: Oké, szóval ha a kerületi polgármester ennyire homofób, már maga az is fegyvertény, hogy itt vagyunk és ennyi srácnak játszunk, és még beszélhetünk is nekik erről a színpadon... Lehet, hogy ettől a srácok legközelebb inkább valaki másra szavaznak majd. Lehet, hogy ezáltal végül még valami jó is kisül az egészből. Nekem nincs időm az effélékre, mint ez a polgármester. Nincs időm homofób emberekre.

- Mik a Placebo következő tervei? Írtatok már új dalokat a Black Market Music óta?

Brian: Igen, írunk dalokat mostanában is, de senki nem tudja, hogyan fognak szólni, amíg a stúdióban nem visszük őket és ott nem kísérletezünk velük.

- Van már valami célkitűzésetek a jövőre nézve?

Brian: Jobb lemezt írni, mint az előző. Meg hogy ne ismételjük magunkat. Hogy frissen tartsuk a zenekart.

- Van a rocktörténetben olyan zenekar, amelynek az örökösének érzitek magatokat?

Brian: Nem, nincs ilyen zenekar. Ha ilyesmit mondanánk, az roppant arrogáns dolog lenne, nagyképű gesztus. Mi csak önmagunk akarunk lenni.

Ha angol zenéről beszélünk mindenképp meg kell említeni még a Placebot .  Sokan baszkodják Brian Molkot (énekes,gitáros) nemi identitása miatt, Ő azonban - ki hinné?- le se szarja az ilyen kritikákat.Ők már eléggé eltértek attól a stílustól amit megszokásból britpopnak hívunk, de azért túlzásnak tartom kitalálni rá különböző megnevezéseket (meleg-rock,transzvesztita-rock stb...). Az ő zenéjükben már erős domináns hatása van az elektronikának, ami ha éppen el bírja viselni az ember gyomra, szerezhet pár jó percet a hallgatónak.Vagy épp felvágja az ereit...
Hát miért énekelnek az angolok mindig szomorú dolgokról?! Ez valószínűleg dandyskedésükhöz vezethető vissza, és a legtöbben a gazdagok betegségében szenvednek amit nevezzünk egyszerűen stílusos depressziónak.

A melankólia sötétsége
 
 

Nehéz manapság igazi csillagokat találni. Túl nagy a nyüzsgés a zene birodalmában. Ahogy Menyhárt Jenő énekelte annak idején az Európa Kiadó élén: túl sok a spicli, túl sok a kurva... Nincsenek sztárok. Nincsenek művészi törekvések. Üzenetek. Nincs tétje a zenének. Csak az számít, csilingelnek-e a pénztárgépek. (Ezt a Pink Floyd óta tudjuk.) Így pedig elég nehéz maradandót alkotni. (Pedig Dosztojevszkijt – aki író volt a gyengébbek kedvéért – és Wolfgang Amadeust – aki zeneszerző, és nem egészen mellékesen Mozart is – érdekelte termése bére. Csak ők más korokban éltek és dolgoztak: igazi emberek egy valóságos világban. De az a világ már egy távoli bolygó, hogy megint a nagyszerű Menyhártot hívjuk, aki ugyan önmaga árnyéka már, ha az újdonságot keressük, de micsoda árnyék, ha arra vágyunk, amit mindig is szerettünk benne.

A Placebo persze nem fordítja fel gyökeresen a jelent, de azon kevesek közé tartozik, akikből érződik az erő, az akarat. A remény zenéje ez, hogy a rock nem halott. Hogy rock az is, ami nem az, ami nem annak látszik (hallatszik) olykor. Marilyn Manson pózaitól mentesek, nem high-tech rock-tinik, mint a Linkin Park, nem merülnek tunya unalomba, mint a skandináv metal-hősök. Kicsit grunge, enyhén brit beütéssel, nagyon alternatív és nagyon intenzív ez a zene. S hogy mi történik a Placebo-koncerteken? Semmi különös. Nem ég le a színpad, nem beleznek csirkét, nincs villanyrollerparti, mint Peter Gabrielnél. Zene van. S rendszerint úgy szól, mint otthon, a lemezjátszóról. Minden pontos, minden a helyén van. A hetvenes évek progresszív muzsikusai bizonyára fél kézzel is több hangot fogtak le, mint ezek a fiúk, de a végső összegzés tekintetében nem feltétlenül ez számít. Nem a hangok darabra raktározása, hanem hogy hatásos-e a hatásra törekvés.

Dinamikus ritmusok, feszes basszus alapzat, és lendületes, torz, de kibogozható dallamvezetésű gitár elektronikus csipkefüggönye. Ehhez pontos, határozott ének. (Bár azon éppen lehet tűnődni, most fiú vagy lány énekel. Ha valakinek kétsége lenne: fiú.) Ez a Placebo. Az ének bizonytalan. Éppen úgy lehetne a mikrofon végén férfi, nő. Talán nem véletlen ez, a zenekar szívesen pózol, a fiúk a nemiség szintjén mindent bevetnek, előttük nincs kapu zárva. Provokatív nyilatkozatok, bizarr külsőségek, még e meghökkenésre egyre inkább képtelen korban is. Egyszerre városi meditációra késztető futamok, és ordítani kész dekadencia. A melankólia sötétsége. Az ősök valahol a Joy Division sötét tónusainál keresendők, a Cure precizitásánál, a REM akusztikus himnuszainál és elektronikus viharainál, David Bowie kaméleon-szívénél. (Csoda-e, ha a mester közreműködött néhány lemezüknél hol beugró énekesként, hol producerként is?)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.